Meogsztok veletek egy apró történetet egy apró lényről.

Három éve találtunk egy egeret a Lövölde térnél.
Apró kis fehér pompomnak nézett ki.
Csak ott ült, nem szald el.
Szegénykém azt sem udta, hogy hol van.
Az utcai egerek már egészen kis korukban megtanulják, hogyan kell elbújni és észrevétlennek lenni,
de ő csak ült ott hófehéren, megszeppenve.
Gondoltam, valaki biztosan vitte haza kígyó kajának vagy ilyesmi.

Amikor felvettem, zokszó nélkül felült a tenyeremre,
körbeszimatolt, kinyújtózott, majd leült a tenyeremre.
Látszólag teljesen megnyugodott és már nem egy kis gubóként húzta össze magát.
Ott ült a tenyeremben és elkezdte tisztogatni a pofikáját.

Azonnal szereztünk neki egy papírdobozt, amiben kényelmesen haza tudjuk vinni.
Az etét még egy nagy befőttesüvegben töltötte, amit berendeztünk neki,
de már mentek a telefonok, hogy kinek van régi ketrece.
Hát másnapra az egyik barátnőmtől akkor egérpalotát szerztünk neki, mint a Bukingham palota.
Emelettel, futókerékkel, szaladgáló-mászókával.
Ahogy beletettük, rögtön körbeszaladt, megnézett mindent.
Ismerős volt neki a közeg.

Este megmutattam a cicámnak, Mumusnak.
Azt kell tudni róla, hogy egy nagy tudós macska, de nem éppen egy igazi macska.
Mindent megfigyel, megtanul, de nem hajlandó játszani.
Általában én jobban szeretnék játszani vele, mint ő vele.
Se labda, se toll, se madzag nem köti le hosszan.
Hát megmutatam neki.
Ő pedig csak ült a ketrec mellett, megszagolgatta, majd lefeküdt a ketrec mellé.
Nem igazán tekintette ételnek, így meg is nyugodtam.

Hát innentől velünk élt egy egérke.
Simonkának hívtuk. (Szimon, nem Szájmon 😀 )
Teltek a napok, hónapok és szépen nőtt, jól érezte magát, és megtanulta a nevét, meg egy két szót.
Ha ondtuk neki, hogy fussál Simonka, fussál, beszaladt a kerékbe, futott egy kicsit, majd kijöt kérni a jutifalatot.
Mumussal is jól kijöttek. A cica felült néha a ketrec mellé, az egérke odaszaladt, összeszimatoltak.
Mumus néha a farkát is odalógatta a ketrecmellé, Simonka ilyenkor elkezte tisztogatni, majdhogy nem fésülgetni.

Hát két éve ilyenkor búcsúztunk el tőle.
Egy évet élt, pedig még élhetett volna.
Meglepő, de még mindig hiányzik, amikor eszembe jut.
Pedig mondhatnátok, hogy csak egy egér volt.

Két éve ilyenkor az egyik reggel nem akart elkelni.
Nem jött kérni a szokásos jutifalit, nem jött elő a nevére.
Nyúzottnak nézett ki.
Meg is beszéltük, hogy ha nem lesz jobban mire hazamegyünk, akkor keresünk neki valami dokit, aki egérkével is hajlandó foglalkozni.
Ahogy hazaértem az volt az első, hogy megnézzem, hogy van.
A futókerékben feküdt. Ahogy meghallotta a hangom felemelte a fejét, de ezen kívül nem mozdult.
Elővettem egy puha rongyot és kivettem őt. Szépen, lassan, óvatosan.
Csipás volt, hagyta hogy óvatosan kitisztítsam neki.
Megszagolta a kezem, azátn begömbölyödött a tenyeremben lévő puha rongyba.
Nem kérte a vizet, nem kérte az ennivalót.
Ott pihegett a kezemben.
Még próbáltam, hátha kér enni,inni.
Simogattam a buksiját.
De csak ült a kezemben, a kezemhez dugta a kis orrát.

Már elhatároztuk, hogy visszük a dokihoz, próba szerencse.
Nagyjából tíz oerce lehetett a kezemben, amikor ugrott egyet.
Inkább olyan volt, mintha megrázkódna.
Megsimogattam, de látszott, hogy valami baj van.
Leterítettem a kezemből óvatosan a ronggyal együtt.
Összegörnyedt, rángatózott.
Láttam, hogy fáj neki. Tehetetlennek éreztem magam.
Láttam, ahogy már nem lélegzik és a pici szíve is abbahagyta a dobogást.
Nem volt 5 másodperc az egész, fel sem tudtam fogni.
Kitört belőlem a zokogás és csak ültem felette.
Megvárt engem. Nagyon szerettem,azt hiszem ő is szeretett minket.
Kicsi édesem. Annyira sajnálom.

Most ahogy írom, most is potyog a könnyem.
Hihetetlen, hogy egy ilyen apró kis lényt mennyire meg tud szeretni az ember.
Hogy mennyire a hétköznapjai részévé válik, hogy reggel, este foglalkozol vele.
Eddig még sohasem láttam kihunyni az életet egy olyan lényben, akit szeretek.

Becsuktam a kicsi szemét.
Amikor már abba tudtam hagyni a zokogást és valami szelídebb könnypotyogtatássá szelídült,
megnéztük a hasát. Valami baja volt neki belül. Valami kiszakadt, kidurrant, vagy megnőtt.
Egészen addig a napig életvidám volt és nem látszottrajta semmi.
Kék rongyocskába tettük, mintha csak aludna.

És csak az járt a fejemben, hogy legalább ott voltam vele.
Nem volt egyedül.
Még aznap este eltemettük.
Kis szivecskés papírdobozt kapott.
Emlékszem, hogy a kis dobozba úgy helyeztem be, mintha még élne.
Nagyon lassan és óvatosan.
Beültünk az autóba.
Végig úgy fogtam a dobozkát, mintha valami nagyon törékeny lenne.
Azt hiszem még akkor sem igazán akarta felfogni az agyam, hogy mi történt.

Hát eltemettük.
Picit mégácsorogtunk ott.
Sírtam, álltunk, aztán csendben haza mentünk.
Minden évben legalább egyszer elmegyünk arra, és kötünk egy laza masnit a fára, ott ahova temettük.

Furcsa. Mert fájt. Pedig egy évet volt csak velünk.
És milyen kis pici volt. Azt hiszem szeretett engem.
Talált egérke volt. Dobozban jött és dobozban hagyott el minket.
Jó dolga volt. Finomatak kapott és saját birodalma volt.
Boldog egérke volt.
Még mindig emlékszem, ahogy előszaladt, amikor meghallotta nevét.
Emlékszem, ahogy megszagolgatta az ujjam, majd feltámaszkodott a rácsra,
mert ő valami kaját várt az ujjam helyett.
Emlékszem, ahogy futot amikor mondtuk, hogy fussál Simonka.
És szaladt a kis kerekében, feltartott farkincával produkálta magát.
Szerette a hajam. Megpiszkálni, megszagolni, megfésülni.
És szerette a finom falatokat.

Az érdekes az, hogy mennyire megszerettem. Nem gondoltam volna ez előtt.
A gyász fázisok ugyan úgy végigmentek rajtam, mint amikor rokon halt meg.
Azt hiszem nem hiába mondják, hogy a szeretet a legerősebb a világon.

Azt hiszem azért fájt, mert azt hittem még van kétéve velünk, hogy öreg egérkeként kell majd csak búcsúzni tőle.

Remélem tényleg nagyon boldog élete volt.