Mennyi az esélye egy átlag magnak, hogy fa legyen belőle?

What is the probability of an average seed to become a tree?

Well, let’s see:

A few words about sprouts::

For a seed to become a sprout, it needs a lot of nutrients.
Necessary reserves of nutrients are contained in the cotyledons or the seed.

At the beginning of sprouting, the seed needs water.
The water is absolutely necessary for the seed.
Not a drop of water, but a constant supply of water.

Water demand varies from plant to plant.
Even a few plants take up minimal water, for example, an avocado needs a constant amount of water to sprouting at all and then survive.

As the germ begins to grow, its oxygen uptake increases.
Later, the uptake of carbon dioxide.
Different enzymes are activated and degradation begins,
which reduces the number of reserve nutrients in the seed.
It will soon take root and after than the first bud will appear.
This also happens at different speeds per plant.

The first breath

With the appearance of foliage, photosynthesis of the plant begins, ie the production of organic matter. This is important because by this time the seed’s reserve nutrients are running low.

For example, if the plant is damaged in this state, it will be harder to grow or not at all to recover, but it depends on the plant we are talking about.

Many plants still sprout easily, unfortunately, this is not true for all seeds.
Pines are much harder to sprouting, but radishes or broccoli are simple.

Even at home, a seed can sprout quickly, while in nature it is not that easy.
In my own “garden” I also protect, nourish the freshly sprouted plant.
I pay attention to where to plant it in the beginning.
But in nature, seeds can fall anywhere…

A lot of seeds may not be in a place where they can sprout or grow or live.

There’s also a (more) super-video on YouTube about this.
This is the first few days of an oak:

Mikor nem történik semmi sem?

Nem akarok tólságosan belemenni, hogy mi minden lehet a mag bukatatója.

Erről részletesebben itt olvashattok az Édenkert cikkében:

https://www.edenkert.hu/kertepites-kerttervezes/kertapolas/magvetes-lepesei-otthon/1967/

Összeségében a mag problémáiról:

🌿Nincs elég víz, így vagy ki sem csírázik, vagy elszárad a csíra.
🌿Hideg van,
🌿Túl meleg van, így csírázás után azonnal fonnyad a növény.
🌿Túl mélyre kerül a mag (Ez nem minden fajta növénynél probléma, de van amelyik így soha sem fog kicsírázni)
🌿Nem kerül be a földbe (Ez szintén adott fajta növényeknek előny, valamelyiknek pedig óriási hátrány.

Bónusz, ha valami, vagy valaki megeszi a magot…

És mi lesz a csírával?

A csírázáshoz víz és hő kell.
Ebből minden növénynek annyi, amennyi neki szükséges ehhez.
De ha már kicsírázott a növény, akkor szülsége van fényre, a fotoszintézishez, tehát a magas aljnövényzet, vagy a nála magasab és sűrűbb növényzet hátráljtatni tudja a növekedésben.
És persze szüksége van megfelelő talajra a táplálék felvételhez.

Aztán persze jöhetnek az állatok és az emberek, akik megeszik, letapossák, levágják, vagy letépkedik.

Persze láttunk már hardcore növényeket, amik a bazilika tetején is gyökeret vernek, vagya ház falán, de nem minden növény ilyen superplant.

Szóval nem egyszerű magnak lenni, sem csírának, annak a fának, amelyik felnő pedig sok tisztelet jár.

Egy fa évente átlegosan hány magot hoz, ebből hány fa lesz.

Erre csak becslések vannak, mert nagyon függ a fatájától.

De ha megnézzük az alábbi képeket, el tudjuk képzelni,hogy mennyi mag kerül le egy fáról.

0564.jpeg

Mandula

Akác (édenkert.hu)

Kapcsolódó kép

Almafa (havannacsoport.hu)

Szóval kijelenthetjük, hogy nem egyszerű a növényeknek.

Érdekesség: a mókusok nagyban hozzájárulnak, hogy a tölgyek ki tudnak csírázni, és csemete lesz belőlük.

Nekem nem ezt mondták kiskoromban…..

Nem szoktam ilyen szélsőséget tartalmat megosztani, de ez a videó nagyon sziven ütött.

Először nem mertem végig nézni, de belevágtam.
Bőgve, zokogva, dühösen és kiábrándultan, de végignéztem.

Egy jó ideje próbálok változtatni az életmódomon, hogy minden olyan terméket, ételt, szólakozást… vagyis mindent kizárjak az életemből, ami ezt segíti elő. Igyekszem tájékoztatni, kedvességgel és türelemmel az ismerőseimet is. De most, ahogy végignéztem a videót, ismét elfogott a keserűség.

Mérhetetlen dühöt érzek. Újra és újra ugyan azért, ahányszor előkerül a téma, hogy “miért nem akarok húst enni?”.

Mert nekem ezt kiskoromban senki sem mondta.
Soha senki sem mondta, hogy a boci nem mosolyogva adja a tejet, mint a reklámban. És nem is úgy, ahogy mi falun szokva voltunk hozzá.
Hogy a tehén csak akkor ad tejet, ha borja van, és csak annyit vesznek eltőle, hogy szép egészséges borja legyen, és sokáig tartják a tejéért.

Dühös vagyok, és mérhetetlenül kiábrándult és szomorú, hogy csak pár évvel ezelőtt hívták fel rá a figyelmem.

Mert egy álomvilágban élünk, színes reklámokban hazudnak nekünk és elhisszük.
Elhittem.
Elhittem azt is, hogy az angóra fonal jó. Finom, puha.
És elhitettem magammal, hogy nincs semmi baj, mert biztosan mindenki szereti az állatokat.

Nálunk ismerősöknek van otthon angóra nyuszi. Szeretik, gondozzák, és a gondos fésülgetés után, (amit a nyuszi nagyon szeret) nekünk szokták adni a kifésült szőrt. Ezt pedig táborozó gyerekekkel szoktuk megfonni kézzel, fonalnak.

És dühös vagyok, mert évekig elhittem, hogy biztosan az iparban is így működik.
Vagyis inkább nem gondoltam bele, hogy hogyan működik, mert nem ígynőttem fel, és sokáig senki sem mondta el.

És dühös vagyok magamra, és mindenkire, dühös vagyok a gazdaságra és a pénzéhes emberekre.
Azt hiszem, csak azokra nem tudok dühös lenni, akik még nem tudják, akikhez még nem jutott el.
Mert ők sem így tanulták, sohasem látták és sohasem gondolták volna ezt.
Mindazt, ami most történik.

Amikor én gyerek voltam nekem ezt senki sem mondta.
És most nem tudom, hogy ha lesz gyerekem, hogyan fogom elmondani, vagy nem elmondani, hogy miért nem iszunk tejet a boltból, vagy miért nem veszünk sonkát.

Látom a híreket, hogy valami megmozdult, hogy egyre többen próbálnak minél kevesebb szenvedést okozni a bolygónak és az állatoknak.
És mozdul.
Lassan, de mozdul.
Azt hiszem jelenleg ti/ők tarjátok bennem a lelket!

!!!!!!!!!!!!!!!!
Kérlek a videót csak akkor nézd meg, ha úgy érzed, hogy felkészültél rá.
Ne nézd meg, ha szeretnéd a mindennapjaidat ugyan úgy élni, gondtalanul és lelkiismeret furdalás nélkül.
Ne nézd meg, ha nem akarsz kiábrándulni abból, amiben eddig éltél.
És legfőképp akkor ne nézdmeg, ha nem bírod a vér látványát és a halált.
!!!!!!!!!!!!!!!!!

Megnézni ajánlott minden olyan embernek, aki eddig nem értette, hogy miért igyekszem ennek a támogatása nélkül élni a mindennapjaimat.
Azoknak, akiket érdekel, hogy mit esznek és az honnan kerül elő.
Vagy annak, aki eddig nem tudott mivel érvelni mások számára, mert csak hallott róla, vagy olvasott róla, de még nem látta.

És mégegyszer:
Csak saját feleősségre nézd meg a videót!

Ugyan így átszövi a mindennapjaimat, hogy gyerekkoromban nem mondták, hogy a globális felmelegedés a mindennapjaink része lesz felnőttkorunkban. Mert ők sem tudták, de nem erről meséltek.
És hihetetlen félelemmel és keserűséggel tölt el, hogy nem tudom mit hoz a jövő, és nem tudom, hogy lesz e egyáltalán élhető jövő.

Simonka – a mi apró szeretetgombócunk

Meogsztok veletek egy apró történetet egy apró lényről.

Három éve találtunk egy egeret a Lövölde térnél.
Apró kis fehér pompomnak nézett ki.
Csak ott ült, nem szald el.
Szegénykém azt sem udta, hogy hol van.
Az utcai egerek már egészen kis korukban megtanulják, hogyan kell elbújni és észrevétlennek lenni,
de ő csak ült ott hófehéren, megszeppenve.
Gondoltam, valaki biztosan vitte haza kígyó kajának vagy ilyesmi.

Amikor felvettem, zokszó nélkül felült a tenyeremre,
körbeszimatolt, kinyújtózott, majd leült a tenyeremre.
Látszólag teljesen megnyugodott és már nem egy kis gubóként húzta össze magát.
Ott ült a tenyeremben és elkezdte tisztogatni a pofikáját.

Azonnal szereztünk neki egy papírdobozt, amiben kényelmesen haza tudjuk vinni.
Az etét még egy nagy befőttesüvegben töltötte, amit berendeztünk neki,
de már mentek a telefonok, hogy kinek van régi ketrece.
Hát másnapra az egyik barátnőmtől akkor egérpalotát szerztünk neki, mint a Bukingham palota.
Emelettel, futókerékkel, szaladgáló-mászókával.
Ahogy beletettük, rögtön körbeszaladt, megnézett mindent.
Ismerős volt neki a közeg.

Este megmutattam a cicámnak, Mumusnak.
Azt kell tudni róla, hogy egy nagy tudós macska, de nem éppen egy igazi macska.
Mindent megfigyel, megtanul, de nem hajlandó játszani.
Általában én jobban szeretnék játszani vele, mint ő vele.
Se labda, se toll, se madzag nem köti le hosszan.
Hát megmutatam neki.
Ő pedig csak ült a ketrec mellett, megszagolgatta, majd lefeküdt a ketrec mellé.
Nem igazán tekintette ételnek, így meg is nyugodtam.

Hát innentől velünk élt egy egérke.
Simonkának hívtuk. (Szimon, nem Szájmon 😀 )
Teltek a napok, hónapok és szépen nőtt, jól érezte magát, és megtanulta a nevét, meg egy két szót.
Ha ondtuk neki, hogy fussál Simonka, fussál, beszaladt a kerékbe, futott egy kicsit, majd kijöt kérni a jutifalatot.
Mumussal is jól kijöttek. A cica felült néha a ketrec mellé, az egérke odaszaladt, összeszimatoltak.
Mumus néha a farkát is odalógatta a ketrecmellé, Simonka ilyenkor elkezte tisztogatni, majdhogy nem fésülgetni.

Hát két éve ilyenkor búcsúztunk el tőle.
Egy évet élt, pedig még élhetett volna.
Meglepő, de még mindig hiányzik, amikor eszembe jut.
Pedig mondhatnátok, hogy csak egy egér volt.

Két éve ilyenkor az egyik reggel nem akart elkelni.
Nem jött kérni a szokásos jutifalit, nem jött elő a nevére.
Nyúzottnak nézett ki.
Meg is beszéltük, hogy ha nem lesz jobban mire hazamegyünk, akkor keresünk neki valami dokit, aki egérkével is hajlandó foglalkozni.
Ahogy hazaértem az volt az első, hogy megnézzem, hogy van.
A futókerékben feküdt. Ahogy meghallotta a hangom felemelte a fejét, de ezen kívül nem mozdult.
Elővettem egy puha rongyot és kivettem őt. Szépen, lassan, óvatosan.
Csipás volt, hagyta hogy óvatosan kitisztítsam neki.
Megszagolta a kezem, azátn begömbölyödött a tenyeremben lévő puha rongyba.
Nem kérte a vizet, nem kérte az ennivalót.
Ott pihegett a kezemben.
Még próbáltam, hátha kér enni,inni.
Simogattam a buksiját.
De csak ült a kezemben, a kezemhez dugta a kis orrát.

Már elhatároztuk, hogy visszük a dokihoz, próba szerencse.
Nagyjából tíz oerce lehetett a kezemben, amikor ugrott egyet.
Inkább olyan volt, mintha megrázkódna.
Megsimogattam, de látszott, hogy valami baj van.
Leterítettem a kezemből óvatosan a ronggyal együtt.
Összegörnyedt, rángatózott.
Láttam, hogy fáj neki. Tehetetlennek éreztem magam.
Láttam, ahogy már nem lélegzik és a pici szíve is abbahagyta a dobogást.
Nem volt 5 másodperc az egész, fel sem tudtam fogni.
Kitört belőlem a zokogás és csak ültem felette.
Megvárt engem. Nagyon szerettem,azt hiszem ő is szeretett minket.
Kicsi édesem. Annyira sajnálom.

Most ahogy írom, most is potyog a könnyem.
Hihetetlen, hogy egy ilyen apró kis lényt mennyire meg tud szeretni az ember.
Hogy mennyire a hétköznapjai részévé válik, hogy reggel, este foglalkozol vele.
Eddig még sohasem láttam kihunyni az életet egy olyan lényben, akit szeretek.

Becsuktam a kicsi szemét.
Amikor már abba tudtam hagyni a zokogást és valami szelídebb könnypotyogtatássá szelídült,
megnéztük a hasát. Valami baja volt neki belül. Valami kiszakadt, kidurrant, vagy megnőtt.
Egészen addig a napig életvidám volt és nem látszottrajta semmi.
Kék rongyocskába tettük, mintha csak aludna.

És csak az járt a fejemben, hogy legalább ott voltam vele.
Nem volt egyedül.
Még aznap este eltemettük.
Kis szivecskés papírdobozt kapott.
Emlékszem, hogy a kis dobozba úgy helyeztem be, mintha még élne.
Nagyon lassan és óvatosan.
Beültünk az autóba.
Végig úgy fogtam a dobozkát, mintha valami nagyon törékeny lenne.
Azt hiszem még akkor sem igazán akarta felfogni az agyam, hogy mi történt.

Hát eltemettük.
Picit mégácsorogtunk ott.
Sírtam, álltunk, aztán csendben haza mentünk.
Minden évben legalább egyszer elmegyünk arra, és kötünk egy laza masnit a fára, ott ahova temettük.

Furcsa. Mert fájt. Pedig egy évet volt csak velünk.
És milyen kis pici volt. Azt hiszem szeretett engem.
Talált egérke volt. Dobozban jött és dobozban hagyott el minket.
Jó dolga volt. Finomatak kapott és saját birodalma volt.
Boldog egérke volt.
Még mindig emlékszem, ahogy előszaladt, amikor meghallotta nevét.
Emlékszem, ahogy megszagolgatta az ujjam, majd feltámaszkodott a rácsra,
mert ő valami kaját várt az ujjam helyett.
Emlékszem, ahogy futot amikor mondtuk, hogy fussál Simonka.
És szaladt a kis kerekében, feltartott farkincával produkálta magát.
Szerette a hajam. Megpiszkálni, megszagolni, megfésülni.
És szerette a finom falatokat.

Az érdekes az, hogy mennyire megszerettem. Nem gondoltam volna ez előtt.
A gyász fázisok ugyan úgy végigmentek rajtam, mint amikor rokon halt meg.
Azt hiszem nem hiába mondják, hogy a szeretet a legerősebb a világon.

Azt hiszem azért fájt, mert azt hittem még van kétéve velünk, hogy öreg egérkeként kell majd csak búcsúzni tőle.

Remélem tényleg nagyon boldog élete volt.