Plants and I

The great benefit of living in the city was that I learned to deal with plants.

There are those who take it for granted, but to understand how great this is for me, I tell you a little bit about myself.

It is incredibly important to me to surround a lot of green.
And I’m not talking about color, but plants.
I grew up in a place where I could see the forest from the window.
Every season was beautiful and soothing here.

Hinyázik, hogy 5 perc sétára az ember már kint van az erdőben, a csendben és nyugalomban?.

Mivel sok időmet töltöttem kint, így az innen-onnan kapott növényeim sajnos megsínylették.
Sokszor elfelejtettem locsolni, vagy épp hogy túllocsoltam őket. Az újabb jöjevényeket inkább elajándékoztam, hogy ne jussanak ugyan arra a sorsra.
Azt hiszem, hogy akkoriban talán azért nem zavart ez, mert édesanyámnak is rengeteg növénye volt az igazi és utánozhatatlan természet pedig 5 percre.

Ahányszor sikerült elhervasztanom egy újabb kapott növényt mindig Tistou – A zöld hüvelykujjak című meséje jutott eszembe és valahol egy kicsit szégyelltem magam, hogy nem tartottam őket életben.

Az egész növény mizéria egy maggal kezdődött.
Az egyik barátnőm ajánlotta, hogy próbáljam ki az avokádót.
Finom volt ? és jó nagy magja, amit bedugtam egy egyik virágládába.

Aztán teltek múltak a hónapok és én el is felejtettem az egészet.
Az egyik nap pedig arra figyeltem fel, hogy valami kinőtt. Egy 5-6 cm-es valami.
Két nap múlva már 10 centi volt, rá pár napra pedig már túlnőtt a 15 cm-en.
Azthiszem kíváncsi lettem, hogy mi is lesz ebből ?.

Egészen kiskorom óta ez volt az első növény, amit magról neveltem.
Gyerekkoromban anyukám és az iskola is megismertetett ezzel, mint mindenki mást, de valahogy most mégis újdonságnak tűnt.
Csak nőtt és nőtt. Ő túl akart élni én pedig segítettem neki.
Ma már egy méteres fa lett belőle és növekedik szépen.

Mostanra egy egész növényarzenál növekszik nálam. Kedvet kaptam a nevelésükhöz, és otthon is jobban érzem magam a sok zöld között.

Szerintem mások is vannak így a növényekkel, hogy “fura” kapcsolatuk van és egyszerűen nem megy a nevelés.
De csak ajánlani tudom. Hihetetlen jó érzés látni, ahogy napról napra nőnek és egy csomó új dolgot tanultam velük kapcsolatban.

Életemben nem féltem ennyire

Pénteken műtötték a cicám. Mumusnak hívják és 14 éves.

14 éve velem van. Igazi családtag.

A tavalyi betegséget leszámítva nagyon “fiatalos”, mozgékony és életvidámcicáról van szó.
Tavaly diagnosztizálták emlődaganattal, és minden megtettünk, hogy meggyógyuljon.

Tavaly év elején sajnos egy olyan doktor műtötte, aki nem igazán volt elhivatott (nem írnék nevet, csak ha kéritek privátban), így komoly komplikációk léptek fel a műtét után.

Egy másik doktorhoz, vagyis állatklinikához fordultunk (Őket szívesen megírom, mert nagyon jók! : Juhász Tamás Kisállatrendelő). Ők segítettek a hosszú felépülésben.
Sajnos kiderült, hogy a cicát újra kell műteni, így megint egy hosszú időszak kezdődött, fel kellett készíteni a cica szervezetét a műtétre.

Az altatás volt nagy kockázat, de egy hónapja már jobb vérképe volt a cicának, mint nekem 🙂

A műtétre most pénteken került sor. Nagyon izgultam.
Előtte azt hittem, hogy erős tudok lenni, de aznap minden kiesett a kezemből, és fáztam, mint amikor lázam van.
El sem tudom képzelni, hogy ha gyerekem lesz mennyire fogok izgulni ilyen esetben.

Minden anyuka előtt le a kalappal, aki átment hasonlón a gyerekével.

A sztori végül is happy end. A doktor nagyon precízen járt el, és a cicu most lábadozik. Jó van és jól viselte a műtétet.
Nagyon féltem, hogy elveszítem. És eddig úgy isten igazából soha sem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha már nem lesz. Vagy ha lesz nem anyu, a cicám, a párom, a mamám.

Még soha senkit sem veszítettem el, aki ennyire közel állt hozzám, és ezért igazán szerencsésnek érzem magam.

Elhatározás

Itt van 2019. Pár éve mégolyan távolinak tűnt.

Minél közelebb érkezett az új év, annál többet gondolkodtam az elmúlt pár éven.
Álmok, ötletek, amikbe nem kezdtem bele, mert még ráérek…
Aztán egyre kevesebb ötlet jött, egyre kevesebb lelkesedéssel.
Egy ideje mér úgy éreztem, hogy valami nem stimmel.
Pedig látszólag semmi baj sincs az életemmel.

Már három éve élek Budapesten. Azt hiszem meg kellett tapasztalnom a városi életet, ahhoz, hogy eljussak a döntésemig.
Hogy változtatnom kell.
Eddig csak vártam, hogy kinyissam az ajtót és nekivágjag.

Erre az elhatározásra több dolog is segített eljutni.

Például az Őrségben tett kirándulásom is. Ezért nagyon hálás vagyok, hogy gyönyörű tájakon tehettem ugyan egy rövidke, de tartalmas látogatást.

Egy másik, nagyob dolog rádöbbentett újra, hogy csak egy életünk van.
És nem akarom csak túlélni az életet.
Itt olvashatsz -> a “másik dolog“-ról

Eddig amikor egy kicsit elégedetlen voltam, mindig azzal hesegettem el a gondolatot, hogy én vagyok a hülye, mert nem érzem jól magam. Meg azzal, hogy másoknak mennyivel nagyobb problémáik vannak.

Aztán jött a felismerés, hogy ez csak félig az az élet, amit élni szeretnék.
Változtatni kell. Nanem radikálisan, csak kiegészteni.
Ettől a felismeréstől kezdve újra jöttek az ötletek és a lelkesedés.

Most joggal kérdezheted, hogy jó jó, de mégis miért irtam mindezt?

Elhatároztam, hogy dokumentálom, hogy kitartsak és motiváljam magam a cél elérésének érdekében. Közben pedig lehet, hogy titeket is motiválni tudlak.

Mindamellett, hogy magamat is motiválom ezzel, reményt, inspirációt, motivációt, jókedvet szeretnék adni az embereknek, a blogomon, videóimon, képeimen, zenémen keresztül.

A nagyvárosban egyre inkább érzem, hogy szép lassan kiüresedek és rájöttem, hogy ez az üresség a természet hiányából ered. Hiányzik a tiszta levelő, a táj, az, hogy a fűben fekve zavartalanul nézhessem az eget, a felőket a csillagokat.

Az idei fogadalmak közé tartozik, hogy többet fogok foglalkozni magammal, az egészségemmel és a hobbymmal. Többet fogok járni természetbe és többet foglalkozom a zenével is.

Sohasem vágytam igazán külföldre, szeretem Magyarország tájait. És elhatároztam azt is, hogy megpróbálom megörökíteni a természet szépségeit.

Számomra az természet minden. Ez a pánikszobám, a menekülésem a zajos város elől. Ez az amire mindig is vágytam, de sohasem kezdtem bele igazán.