Mumusnál 3 éve diagnosztizálták a rákot.

Azóta túlvagyunk 3 műtéten. Minden műtét előtt nagyon izgultam és nem voltam benne biztos, hogy érdemes belemenni.
De minden műtét után, a lábadozás után jobban lett.

Egy ember esetében nem kérdés. Ha megbetegszik, akkor is meg kell próbálni mindenféle módszert.
Ilyenkor senki sem mondja, hogy “nem rossz neki?”, „minek megkínozni” vagy hogy “tényleg megéri?”

Amikor szóbakerül, hogy műtétre megyünk,mert emlődaganata volt a cicának, akkor ezeketa kérdéseket szinte mindig megkapom.
Neki nem jár a gyógyulás? A hosszú élet? A törődés?Mi a jobb? Az onkológus? Vagy jobb, ha elaltatják?

Jelenleg együtt küzdünk a rákkal, nap mint nap.

Mumus mostmár 15 és fél éve van velem.
Életerős és vidám cica. Máramennyire a mácskák vidámak.
Mufurc és kutakodó, sokszor gyanakvó, de mindemellett játékos és nagyon tud szeretni.

Amikor először jártunk az onkológián, nem is hitték elelsőre,hogy Mumus már ennyi idős.

Amikor megjött a szövettan, összetörve éreztem magam.
Sírtam és nem értettem, hogy miért történik ez.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek.

De végigvettük a lehetőségeket, és a harc mellett döntöttem.
Az első műtétje után csak feküdtem mellette napokig.
Hallgattam ahogy lélegzik, minden apró mozdulatát figyeltem.
A műtét előtt már lassabb volt, de ezt betudtam a korának.
Morcosabb és fáradékonyabb volt, de erről is azt gondoltam, hogy “hiszen ez egy öreg cica”.
De a műtét után, amikor már teljesen meggyógyult a seb, megint jól volt, fiatalos, éreterős, rosszalkodós cica lett újra.

Itt már tudtam, hogy a rák kezdte elvenni az erelyét.
Aztán észrevettem egy újabb csomót a hasfalán.
Akkor megint féltem és nagyon rosszul érintett, hogy lassan hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a cica, aki 12 éves koromtól velem van, lassan itt fog hagyni engem.
Figyelgettem a csomót és egy év után már elég nagy lett ahhoz, hogy újabb műtét következzen.

Az orvosok hihetetlenül kedvesek és segítőkészek voltak.
Jó hír volt, hogy nem képzett áttétet. A második műtét utáni szövettan is megerősítette, hogy nincs áttét. Egyszerűen csak korból adodóan hajlamos lett erre.

A második műtét után ugyan az történt. A lábadozás után sokkal jobban volt. Szaladgált, játszott és mindenbe belemászott mint régen.

De a gondolat ott volt. Hogy nem tudom mennyi ideig van még jól. Száz meg száz fényképet készítettem. Minden apró pillanatot megragadtam, amikor odabújt, vagy játszani lehetett vele. Minden nap összepuszilgatom és és magamba szívom az illatát, mert nem akarom, hogy később vegyem észre, hogy ezeket a pillanatokat már nem kapom vissza.

Aztán az onkológián kötöttünk ki.
Itt a doktornő

Amíg minden rendben van, azt hiszi az ember, hogy minden ráér. Hogy, annyi időnk van még, és csak halogatunk mindent, mert hiszen „lesz még lehetőség rá”, “majd holnap”.
De amikor a doktornő kimondta, hogy ez bizony beférkőzte magát a mindennapjainkba, megtanultam minden percet értékelni, minden együtt töltött percet.
És megtanultam, hogy amit igazán szeret az ember, az számít. Nincs idő, mindig, mindent addig kell megtenni, megélni, ameddig lehet.

Sokan mondták, hogy: „altasd el”, “mire jó a műtét”.
Azt hiszem nem értik, hogy nem csak “egy állat” nekem.

Ők sem akarnák, hogy más döntsön arról, hogy mikor van vége, és nem akarom elvennia szép napjait, amit még boldgoan tölthet.

Most kapja a gyógyszert. Most minden rendben van.

És nézem ahogy felugrik az ágyra és dorombolva elnyúlik rajta. Nézem ahogy felurgik az ölembe, felmegy az asztalra, végigszagolgat mindent és megpróbál ráfeküdni a laptopra, hogy csak vele foglalkozzak.
Most jól van és ez a lényeg.
Nézem, ahogy dorombolva az ölembe fekszi, ahogy játszik.

És csendben visszanyelem a könnyeimet,mert nem tudom meddig lesz még jól, de az tudom, hogy ott leszek  mellette a végéig.